A hetvenes évek elején  – amikor a Gyulai családba kerültem – ismertem meg Obbágy Miklós Atyát, aki apósom leghűségesebb pap társa maradt hosszú betegségében, az edelényi Tüdőkórházban évekig tartó példás kereszthordozásában.  Itt  találkoztam először Vera Nénivel, a mindig derűs, gyermekszerető  pedagógussal, a példamutató  tisztelendőasszonnyal  és édesanyával, aki  nekem is példaképem lett.

Amikor a rendszerváltozás minket Nyíregyházáról Miskolcra „rendelt”, Miklós Atyáék már a Bíró utcai paróchián laktak. Így legfiatalabb gyermekünk első szentáldozására már együtt készülhettem Vera Nénivel. Hittanórák, ministrálások, ifjúsági farsangok, esküvők, agapék, mindig közelebb és közelebb hoztak minket egymáshoz. Nagy családjuk összetartása, gyermekeik, unokáik életének észrevétlen, szeretetteljes támogatása, – a papi hivatás mindenek feletti segítésével és szolgálatával –  Vera Néni számára mindig összeegyeztethető volt. Liturgiánk szeretete, rendszeres látogatása másokat is erre az útra terelt.

Az élet újra és újra összehozott minket, így a 90-es évek végén már a nyíregyházi Kertvárosban találkoztunk, mert Kondás Sándor Atyát, később pedig Obbágy László Atyát nyaranta Miklós Bácsi itt helyettesítette. Ekkor már Ők gyermekeim „pót-nagyszüleivé”  váltak, akiket bármikor és bármivel fel lehet hívni telefonon…Nagyon megörültem, amikor Vera Néniék  végleg Nyíregyházára költöztek és a Jósavárosi  templomunk híveinek sorában köszönthettük Őket. A reggelente Ivancsó Atya és Miklós Atya által végzett családi, csendes szentmisékre – ahonnan Vera Néni sohasem maradt el –  én is meghívást kaptam, ha munkám miatt más misét nem érhettem el. Ez igazi megtiszteltetés volt számomra, mely liturgiák „beleégtek” a szívembe. Ilyen közel még soha nem kerültem Istenhez, mint ezeken az emlékezetes reggeleken… Vera Néni imái, és felajánlásai engem is „kézen fogak”,  és rádöbbentem arra, hogy minden aggodalmamat és kérésemet letehetem az Úr elé!

Közben tudomást szereztem Vera Néni súlyos alapbetegségéről és egyre nagyobb csodálattal néztem, mennyire természetesen veszi  – az élet terhei mellett – az öregséggel  és betegségével járó egyre nagyobb kiszolgáltatottságot. Mindig készült az Úrral való „nagy találkozásra” és biztos vagyok abban, hogy az okos szüzekhez hasonlóan várta a Vőlegényt.

Egyházközségünk búcsújain, és a Talákozások Vasárnapjain – ha csak tehették – velünk ünnepeltek. Az évközi vasárnapok délelőtti liturgiáin jó volt konstatálnom, hogy miközben Miklós Atya a legszentebb liturgiában koncelebrál, addig Vera Néni az első padból követi a szertartást. Jó volt Őt átölelni nagy ünnepeinken, köszönteni névnapján és megosztani Vele személyes életem epizódjait, családom történéseit is. Mivel az én édesanyám már 14 éve az Örök Hazába költözött, Vera Néni a pótmamám lett. Kifejezetten örültem, ha kis mopedjét elkísérve elbeszélgethettünk ügyes-bajos dolgainkról vasárnap délelőttönként. Utoljára augusztus 12.-én találkoztunk,  – akkor egyikünk sem sejtette, hogy utoljára. (Ekkor személyesen adta át nekem a Tamás fiúnknak szánt nászajándékukat, amit neki nem tudtak másképpen eljuttatni.) Meglepett és meghatott a figyelmességük és a családunkat kitüntető szeretet. Mikor augusztus 26.-án a fiatalok hazajöttek, az Obbágy család tagjai nem voltak ott a vasárnapi liturgián. Rosszat sejtve érdeklődtem utánuk, de senki nem tudta miért nem jöttek…Hazaérve Tamás azonnal felhívta Őket. Vera Néni vette fel és kedvesen adta át Miklós Bácsinak, miközben annyit mondott fiamnak, „…csak kicsit gyengélkedünk….”

Éppen egy hét telt el azóta. Engem Veszprémbe szólított a kötelesség, és ma itt kaptam a gyászhírt: Vera Néni szombat reggel az angyalokhoz költözött!

Nem akartam elhinni, hogy többé nem lesz közöttünk, nem láthatom imára kulcsolt kezeit és mosolyát, nem hallhatom kedves, halk hangját. Siratom, mert hiányzik. Mindenkinek nagyon fog hiányozni. Mégis hiszem, hogy a Szentek közösségében van, és már ott dicsőíti az Urat.

Ő családunk és egyházközségünk Örökös Tagja marad.

Nyugodjon Békességben!

dr. Gyulainé dr. Orosz Márta